Az internet egyszerre jó, hasznos, érdekes, káros is és olykor nagyon tud bántani
Mai blogbejegyzésem kissé keserédes lesz talán, de le kell írjam mindazt, ami bennem van, hogy folytatni tudjam. A blog írása közben egy olyan zenét hallgatok újra és újra, amiben benne van minden, amit most érzek. Ismeritek a Vendéglátós című zeneszámot? Ha van kedvetek hallgassátok meg!
3 éve adtam fel az irodai munkámat, adtam fel a kényelmet, a kiszámíthatóságot, a biztonságot egy olyan hivatásért (mert a Lili’s Truck nekem egy hivatás, egy küldetés, és a „harmadik gyermekem”) amely rengeteg fizikai munkát jelent, kiszámíthatatlanságot, bizonytalanságot, áldozatot, de nagyon sok örömet is. Az elmúlt 3 évben nagyon sok mindent adtam fel és adtam bele ebbe a kis színes autóba, amit ha egyszer fel kell adnom, mindig úgy fogok rá vissza gondolni, hogy megérte. Értetek! Azért a sok boldog arcért, akik visszamosolyogtak rám, értetek, akik szeretetitek, amit csinálunk és szerettek minket.
DE nem szerethet mindenkit!
Ahogy telik az idő, egyre több emberhez eljutunk, egyre több kilométer van mögöttünk, és egyre többen megismernek minket. Nagyon jólesik a lelkünknek (fontos hogy nem a büszkeségünknek!!!), amikor visszajeleztek nekünk, hogy érdemes csinálnunk, hogy jó hogy vagyunk, ízlettek az ételek, és vártok vissza egy-egy városba. Nem hogy jólesik, egyenesen ez tartja bennünk a hitet, hogy érdemes tovább csinálni, és folytatni, mert a visszajelzéseitek alapján jó, amit csinálunk.
Ebben az évben május 1. óta rengeteg városban és helyszínen tűntünk már fel az országban (most így hirtelen meg sem tudnám mondani, hogy pontosan hány különböző helyszínen), és ahogy nő a kis autónk ismertsége, óhatatlan, hogy lesznek olyanok, akiknek valamiért nem tetszik, amit csinálunk, vagy a hallottak, olvasottak alapján többre számítanak tőlünk. De nem szerethet mindenki, az lehetetlen, hogy 1 millió ember igényeit, és ízlését elégítsük ki, hiszen sok ezer különböző ember vagyunk, sok ezer különböző elvárással és ízlésvilággal. És meghallgatjuk, sőt figyelünk is a minket ért kritikákra (olykor hetekig rágódunk rajta). De mindig úgy próbáljuk a feladatunkat végezni, hogy az mindenki megelégedésére szolgáljon.
Az interneten könnyebb kritizálni, a kést döfni
Mostanában kaptunk néhány olyan visszajelzést, amely elött értetlenül állunk, és bizony be kell látnom, hogy a negatív kritika kezelését is meg kell még tanulnom. Szombathelyen óriási érdeklődés volt irántunk, amire be kell, hogy valljam nem voltunk felkészülve. Próbáltuk kordában tartani a dolgokat, és a maximumon túli teljesítményt kihozni magunkból, olykor 9 órán át folyamatosan dolgozva, evés, ivás, egészségügyi kisszünet tartása nélkül. Mégis kaptunk egy nagyon szűkszavú értékelést: a „szombathelyi részvétel kritikán aluli volt”.
Napokig próbáltunk rájönni, vajon mit jelenthetett ez annak az embernek a számára, akik ezt írta. Aztán rájöttünk, hogy azzal kell foglalkoznunk, hogy számunkra mit jelentett ez: egy kés döfést, azok után, hogy 2 és fél nap alatt közel 40 órát dolgoztunk megállás nélkül. Természetesen a véleményre reagáltunk, nem mentegetőztünk, hanem leírtuk azt, amit mi gondolunk arról a hétvégéről.
Normális esetben (ha irodában dolgoznék :), egy 40 órás munkafolyamat után jönne legalább 2 nap pihenő, de nekünk ez kimaradt. Készültünk a következő hétvégére és próbáltunk maximálisan odakoncentrálni az előttünk álló eseményen való részvételre. A hétvége után tegnap este valaki azt a bizonyos kést még jól meg is forgatta bennünk.
Nem ízlett neki az étel, amit készítettünk. De mindezt nem nekünk mondta el, nem hozzánk jött vissza személyesen, nem nekünk írt erről közvetlen üzenetet, hanem egy másik platformon, más kontextusban részletezte azt, hogy milyen minősíthetetlenül rossz ételt kapott tőlünk.
Az arcatlan, facebook támadások korát éljük. Csak egy kattintás, és minden frusztrációját, fájdalmát és keserűségét kiírhatja magából az ember. Kattintás vége. A facebook profil megy tovább, de az internet nem felejt. És az sem, akit néhány mondattal a földbe tiportak. De az már nem a facebook profil problémája. Ő leírta, elmondta, neki már rögtön jobb.
Csak éppen ott maradt egy vendéglátós, aki újra és újra olvassa azt a kommentet, és próbálja megérteni, hogy miért? Miért azzal kezdi, hogy „ezeknek sajnos nincs konkurenciája…”, hogy „a minőség egyre romlik az évek során”, hogy ehetetlen és rossz volt az az étel, amit készítettek”.
Két dolgot tehetek: El kezdek magyarázkodni, hogy a minőség évről-évre javul, hogy mi mindent mindig frissen készítünk, hogy miért ennyi az ára a hamburgernek, és még sorolhatnám, vagy egyszerűen megpróbálok tovább lépni, az önbizalmamat újra összekaparni, és folytatni. Mert tudom, hogy amit csinálunk az jó, de azt is tudom, hogy emberek vagyunk, nem gépek. (ha néha úgy is tűnik :D) Néha hibázunk, de hibáinkat beismerjük, és ha tudjuk, jóvá tesszük. Csak annyi kellett volna, hogy az a facebook profil visszajön hozzánk, vagy megkeres minket közvetlen, és nekünk mondja el a nemtetszését. Mi elnézést kérünk, és megpróbáljuk őt kárpótolni. De így most az internet nem felejt, és sokaknak csak annyi marad meg belőlünk, hogy: „Jaaa, ők azok akik, ehetetlen kaját adnak…”
Ezúton is elnézést kérünk tőled, ha nem voltál megelégedve az általunk készített étellel
A „Vendéglátós mosolyog akkor is, ha bántják” Hát ebbe még bele kell jönnöm. Ha úgy tetszik, meg kell még keményedjek, bár bevallom nem szeretnék. Szeretnék az a pozitív és mindig mosolygós Zsuzsi, és anya maradni, aki voltam, és még talán vagyok is.
De most mennem kell, mert Dóri épp nem jár iskolába, és online órája van (második osztályos), miközben a kőműves épp az egyik szobát hozza rendbe egy elöregedett parketta miatt, és ma még nem ettem, és takarítanom is kell még…
Igen! Én is pont ugyanolyan ember vagyok, mint mindenki más. Csak ezt sokszor az emberek elfelejtik. Kérlek, Ti ne tegyétek, és tekintsetek rám így. Köszönöm.
