Fogadjunk, hogy nem fogadok
Mai blogbejegyzésem kicsit hátra, meg kicsit előre is tekint. Azt mindenképpen szeretném az elején leírni, hogy megfogadtam egyszer nagyon régen, hogy nem lesz nekem olyanom, hogy újévi fogadalom. Hogy miért? Mert a tapasztalatom az volt, hogy úgy sem tudom betartani! 😀
A tavalyi év – azt hiszem az 2021 volt
Tényleg össze vagyok ám zavarodva, hogy milyen évet írunk, és hogy mi mikor is volt. És tudom, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Nagyon sokan érezzük úgy, hogy minimum egy év kimaradt az életünkből, és bár gondolhatnánk azt, hogy ez csak egy év. Jah, nekünk, nekem. Az én koromban, nem is tűnik olyan soknak, na de ha valaki mondjuk csak 3 éves? Vagy mondjuk épp 2020-ban vagy 2021-ben született? Szóval kezdek úgy tekinteni az elmúlt egy (vagy inkább kettő) évre, mint a covidos évekre. Ezt így összevonom, és az nagyjából mind egy évben történt.
Tapasztalatokat megszerezzük, következtetéseket levonjuk
Mondhatni minden évet úgy kezdek, hogy kicsit visszapillantok, és az elmúlt év tapasztalataiból és történéseiből kezdem el az aktuálisan kezdődő évet tervezni, a következtetéseket levonni. Nincs ez másként idén sem. Mondjuk a helyzet kicsit nehezebb, mint egy „normális” időszakban. De komolyan! Sokszor már nem tudom, hogy valami tavaly történt-e vagy egy évvel korábban.
Hogy pontosan mennyi idő is telt el azóta mondjuk, hogy el kezdtük a Lili’s Truck-ot csinálni. Általában sorra vesszük az elmúlt év eseményeit, helyszíneit. Megnézzük, hogy mi maradt ki tavaly, és melyek azok a helyszínek, ahova ebben az évben mindenképpen szeretnénk eljutni.
Vannak olyan helyek események, amelyeket az emlékeinkben kincsként őrzünk, és bizony van olyan is, amelyből le kell vonnunk a tanulságot, újra tervezni és idén kicsit máshogy csinálni. Minden év elején például betervezzük, hogy idén most már tényleg sokkal többet fogunk videózni meg fotózni, hogy ismét össze tudjunk rakni egy szuper visszaemlékezést az elmúlt évről! Na majd idén… 😀
Kis tervek az emberiségnek, nagy tervek a Lili’s Truck-nak
Idén egyetlen dolgot fogadtam meg! Bár, mint ahogy a bevezetőben írtam, nem fogadok. Ám de! Megfogadtam, hogy idén is tervezni fogok, de egy kicsit másképpen, konkrétabban. Felállítok magam elé sok kicsi vagy közepes méretű tervet, amelyekről azt gondolom, hogy ebben az évben sikerül teljesíteni.
Egy számomra nagyon kedves ember egyszer azt mondta nekem: „Mindig eggyel nagyobbat kell lépni, mint amiről azt gondolnád képes vagy rá. Aztán fel kell nőni a feladathoz az adott helyzetben.”
Napok óta ez lebeg előttem. És meg fogom tenni azokat a most még hatalmasnak tűnő lépéseket, aztán fel fogok nőni hozzá. Vagy nem… De legalább léptem egyet. 🙂
Egyelőre nem írom le a konkrét terveket, mert még az én fejemben is káosz van. Az biztos, hogy idén szeretnénk még több helyre, még több rendezvényre eljutni. Ez persze világos, hogy ketten és egy autóval nem fog menni. Hát fel kell nőnünk a feladathoz. 🙂
Rengeteg új ételötlet van a fejünkben, legszívesebben az „egész világ csodáit” elkészítenénk az autónkban, de ehhez meg kell teremteni a feltételeket. Ez is meg lesz. Sokan kértétek és kérdeztétek, hogy recepteket mikor osztok már meg az oldalunkon. Azt gondolom és tudom, hogy nálam vannak sokkal szakavatottabb személyek ebben a témában, de terveim között szerepel, hogy meg fogok osztani veletek olyan számomra bevállt recepteket, amelyekről azt gondolom, hogy örömöt jelent majd számotokra is.
Egy belülről fakadó elhatározás
Nagyjából pont az újév első napján, de tényleg nem újévi fogadalomként határoztam el, hogy el kezdek pontosan úgy étkezni, ahogy Lili. Sokatoknak meséltem már, hogy nálunk a családban „csak” Lilinél mutatták ki a cöliákiát. Ennek ellenére konyhánk gluténmentes, és főzni csak gluténmentesen főzünk. De olykor-olykor én eszek gluténos kenyeret vagy pékárut, amikor a helyzet úgy hozza. Viszont most éreztem egy belső késztetést, hogy próbáljam meg: hátha nem lesz olyan kezelhetetlen a migrénem, hátha a hajam megerősödik, hátha nem fog annyit fájni a gyomrom, hátha kicsit kisimultabb lesz az arcom, és nem fogok annyit stresszelni.
Igen! Ez is én vagyok. Persze ez talán kifelé mind nem látszik, de engem lassan kezdett már felőrölni. És tudjátok ki örült ennek a legjobban? Hát persze, hogy Lili! 🙂
„Anya! Most már ketten eszünk gluténmentesen és ketten gluténosan a családból. A nyuszi gluténmentes tápot kap?” 😀
Egy érzelmi kötelékből fakadó terv
Befejezésként engedjetek meg nekem egy személyes történetet. Kislány voltam még, mikor a nagymamámék, akik a szomszéd lakásban laktak, vettek nekem és a testvéremnek egy zongorát. Mivel lakótelepi lakás volt, ne egy hatalmas verseny zongorára gondoljatok, hanem egy kis helyes pianinora.
De ez akkor maga volt nekünk a csoda. Emlékszem, mikor leültem elé gyakorolni és az én nagymamám beült hozzám a szobába és csak hallgatta, ahogy játszom rajta. Olykor igazi hősként tekintettem rá, hogy kibírta. 😀
A nagymamám azóta fentről vigyáz már ránk, de a zongora itt maradt velünk. Költözött mikor költöztünk, lakott már a házunk több szobájában is, a súlyára emlékszik már sok kedves rokon és barát. Sajnos mostanra már csak útban van, állapota teljesen leromlott, olyannyira, hogy megcsináltatni már nem érdemes.
DE! Nem tudom elengedni, és bárki másnak odaadni, vagy netán eladni. 2022 egyik legnagyobb terve, hogy én ebből a zongorából csinálok egy íróasztalt magamnak. Asztalosok menekülnek az ötletem elöl, így a feladat tényleg csak rám vár. Nem fogok sietni vele, és ha Titeket is érdekel, olykor-olykor megosztom majd veletek is, hogy haladok a projekttel. Érzem, hogy a nagymamám fent most nagyon boldog, hogy a zongora új életre fog kelni, ha kicsit másképp is.
